A földfelszín felett nagyjából 20-30 kilométeres magasságban húzódó ózonréteg elnyeli a Napból érkező káros ultraibolya-sugárzás jelentős részét, segítséget nyújtva ezzel a leégés és a bőrrák elleni védekezésben. Az ultraibolya-sugárzás a felelős továbbá a növények és planktonok károsodásáért is.

Az ózonréteg az 1970-es évek óta vékonyodik, amiért nagyrészt az ember által előállított vegyületekből - CFC-gázokból - felszabaduló klór a felelős, amely hihetetlen gyorsasággal képes szétzúzni az ózonmolekulákat bizonyos körülmények között. A legsúlyosabb helyzetet az Antarktisz felett figyelték meg, ahol az 1980-as évek eleje óta ózonlyuk alakul ki minden év szeptembere és novembere között.

Az 1989-ben érvénybe lépett montreali jegyzőkönyvnek - az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) által gondozott nemzetközi egyezménynek - köszönhetően mára sikerült korlátozni a CFC-gázok kibocsátását, aminek eredményeként megindult az Antarktisz, valamint az Északi-sarkvidék feletti ózonréteg regenerálódása is.

Az alacsonyabb földrajzi szélességeken, vagyis az északi szélesség 60 foka és a déli szélesség 60 foka közötti területeken azonban a sztratoszféra alsó határánál megfigyelhető nagyfokú ózoncsökkenés miatt nincs jele regenerálódásnak.

Az Európai Földtudományok Egyesületének (EGU) folyóiratában, az Atmospheric Chemistry and Physics című szaklapban közölt tanulmány társszerzője, Joanna Haigh, az Imperial College London munkatársa szerint az ózonréteg elvékonyodásából eredő károk az alacsonyabb szélességi körökön ráadásul súlyosabbak lehetnek, mint a sarkpontoknál.

Hozzátette: "az ózoncsökkenés mértéke alacsonyabb, mint amit a montreali jegyzőkönyv életbe lépése előtt tapasztaltunk a sarkpontoknál, de az ultraibolya-sugárzás sokkal intenzívebb ezeken a területeken, és itt sokkal több ember is él".

A kutatók, akik műholdas adatokra alapozták az eredményeiket, egyelőre nem tudják, hogy mi okozza az ózoncsökkenést az érintett régiókban. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a klímaváltozás megváltoztatja a légkör általános cirkulációját - a légáramlások nagy méretű összefüggő rendszerét -, aminek következtében az ózonréteg elsodródik a trópusi területekről.

A másik lehetőség, hogy a klórt és brómot tartalmazó nagyon rövid életű anyagok (VSLSs) pusztítják az ózont a sztratoszféra alsó határa közelében. A vizsgálatot vezető William Ball, a Zürichi Műegyetem (ETH Zürich) munkatársa és kollégái meglepődtek az eredményen, mert a légköri cirkuláció alakulásának vizsgálatára használt legjobb szimulációs modellek nem mutatták ezt a jelenséget. A szakember szerint ezek a rövid életű anyagok jelenthetik a hiányzó darabot ezekben a modellekben.

A szakemberek eddig úgy vélték, hogy ezek az anyagok nem maradnak meg elég ideig az atmoszférában ahhoz, hogy elérjék a sztratoszférát és hatással legyenek az ózonrétegre, ám a jelek szerint további vizsgálatokra van szükség ennek felderítéséhez.